100. éve született Gréti néni

100 évvel ezelőtt született a II. világháború utáni időszak talán legnagyobb hatású solymári pedagógusa, Kelemen Istvánné Hansághy (Hauer) Margit (1917-1998). Tanári munkáján felül kórusalapító, karnagy, és nemcsak Solymár, de az egész magyarországi német nemzetiségi kultúra egyik legjelentősebb népdalkincs-gyűjtője. Alábbi életének rövid történetét ismerhetik meg.

1917. november 25-én Kaposvárott látta meg a napvilágot, vitéz Hansághy (Hauer) Gyula magas beosztású banktisztviselő és Nuss Ottília gyermekeként. A család nem sokkal lányuk születése után Ceglédre, majd Budapestre költözött. Margit Budapesten végezte tanulmányai többségét, és 1937-ben a tanítóképző főiskolán diplomázott. Végzés után herceg Esterházy László családjához került házitanítónak, s annyira elégedettek voltak vele, hogy amikor 1941-ben férjhez ment, utódjául - nem törődve azzal sem,
hogy van-e képesítése - Sára húgát választották. A lányok minden bizonnyal édesanyjuktól kapták a német nyelv iránti érdeklődést: ő ugyanis, bár magyar származású volt, gyerekkorában mégis csak németül tudott, pontosabban egy olyan dialektust ismert, amit szülővárosában, Kismartonban és környékén beszéltek, és amely - mint később kiderült - nagyon közel állt a solymári nyelvjáráshoz.

Nagypolgári családból származott, 
övék volt a helyi uszoda a ma Ausztriához tartozó városban, tehát jómódban élt, és nyugdíjas éveit is tölthette volna úri dámaként - például a fiához költözve, aki Vácott volt körorvos és megyei főorvos. Nuss Ottília mégis úgy döntött, hogy nyugdíjas éveire Margit mellé költözött Solymárra, ahol a sok gyerek mellett minden segítség elkelt. Margit maga 1941-ben, ifjú házasként került a községbe, ahol először a Szabadság utcában kaptak lakást. Német és ének-zene szakos tanárként kezdett tanítani, és jó némettudása révén jól beilleszkedett az itteni sváb közösségbe. Zenepedagógusként korán felfigyelt arra a dalkincsre, amit a helyi öregek közül még sokan ismertek a XX. század közepén, de a kitelepítéskor radikálisan lecsökkent azok száma, akik tovább tudták volna őrizni azt. Mint ismert, az ötvenes évek közhangulata minden szempontból a nemzetiségi kultúra ellen dolgozott, ezért Margit épp időben ismerte fel: ha nem gyűjti össze valaki a helyi folklórkincset, az eltűnésre van ítélve.

Először iskolai tanítványaiból szervezett gyerekkórust, 
amely - a "kötelező" kórusművek mellett egyre több helyi sváb dalt is énekelt; ez a kórus a hatvanas évek második felében aratta a legnagyobb sikereit; egy veszprémi kórustalálkozón, ahol több mint száz fő képviselte a solymári iskolát. 1969-ben részt vett a korábbi dalárda, a mai férfikórus újjászervezésében is, pár évvel később pedig az asszonykórust is sikerült életre keltenie. Munkássága nélkül nemigen jöhetett volna létre a Szokolay Bálint Nőikar és a Corvinus Vegyeskar sem, hiszen mindkét  kórusban máig többen énekelnek olyanok, akikkel ő ismertette és szerettette meg a kóruséneklést. Ha ennyi még nem lett volna elég ahhoz, hogy beírja a nevét a solymári hagyományőrzés történetébe: már korán felfigyelt arra, milyen sajátos kultúrát őriznek a helyi öregek által énekelt templomi dalok, vagy éppen azok a mondókák, amikkel az unokáikat szórakoztatják. 

Mivel otthon volt a német nyelvben és a zenében is (hiszen a Zeneakadémiát is elvégezte), és felismerte, hogy mindez kiveszőfélben van, úgy döntött, hogy amennyit csak tud, összegyűjt ezekből és rendszerezi őket. Amikor elkészült a kézirattal és leadta lektorálni a Zenetudományi Intézetben, nemcsak az derült ki, hogy az anyaga - a precizitásában és kidolgozottságában - Kodály és Bartók gyűjtéseihez mérhető, de az is, hogy hasonló gyűjtőmunkát rajta kívül senki nem végzett: így az ő gyűjtése azóta is a Magyarországon fellelhető német nemzetiségi népdalgyűjtemény 80 százalékát adja!

Miután az általa gyűjtött anyag 1995-ben könyv alakban is megjelent, a Zenetudományi Intézet magát a kéziratot is elkérte, hadd őrizhessék azt saját levéltárukban.  Rendszerező hajlama a népzenei gyűjtésen túl a mindennapi életre is kiterjedt: a családi fényképeket például igen akkurátusan rendezte és feliratozta, anélkül, hogy erről családtagjai tudtak volna: a szinte katalógusszerűen rendezett kollekció az élete utolsó ajándékaként került elő, némelyik fényképköteg évekkel a halála után. De szívén viselte a solymári szegények sorsát is: Karácsony táján mindig küldött egy-egy tál süteményt néhány magányos, idős asszonynak, és más karitatív ügyeket is magára vállalt.

Életét mindezek ellenére elkerülték a méltatások: ami kevés elismerést szerzett, azokat már csak nyugdíjas éveiben kaphatta meg, hiszen sosem tagadta meg a hitét és nem vált a pártállami rendszer kiszolgálójává, ezért nemhogy a községi, de az akkori iskolai vezetés részéről is inkább elnyomásban, kisebb-nagyobb hátrányokban részesült. [1956 után írásbeli megrovást is kapott, mert a hatalom úgy ítélte meg, hogy kompromittálta magát a forradalom alatt tanúsított viselkedésével...] Számottevő kitüntetéseket (mint a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét vagy a Lajtha László Emlékérmet) csak a rendszerváltás után kaphatott. Egyetlen nappal 81. születésnapja előtt, 1998. november 24-én hunyt el, temetésekor több száz egykori tanítvány, korábbi és akkori kórustag kísérte utolsó útjára.

(Részelt a "Solymári Arcképcsarnok 1266-2000" című könyvből
Milbich Tamás - Hegedűs András, 2011.)


 

Hozzászólás

Név:
E-mail:
Ellenörző: Kérjük, másolja be ebbe a mezőbe a képen látható kódot!
Kérjük, másolja be ebbe a mezőbe a képen látható kódot!
Szöveg: